Aztán nyüszítve bár, de odament a homokban heverő pettyes jaguárhoz, két kezével kifeszítette a száját, amit a pettyes dög meglepő békességgel tűrt. egyet-kettőt csapott a farkával, kinyitotta tán kicsit a szemét, de különösebben nem zavarták az események. ő pedig remegve félve visszahúzta a kezeit; a jaguár szája úgy maradt, tátva. akkor nyelt egyet és belefektette a fejét a kitátott szájba, egészen rálapult a nedves nyelvre, térde belesüppedt a homokba, összeszorította a szemét és várt. a jaguárt azonban zavarni kezdte a nyelvét csiklandozó, reszkető fejecske, ezért a nyelvével kitúrta a szájából a nyálas emberfejet, körbenyalta néhányszor a száját, aztán tovább aludt.
akkor odament a csupasz kígyóhoz, megfogta a nyálkás, súlyos testet és rátekerte a mellkasára. remegő kézzel bújtatta át a fejét a hóna alatt, aztán átnyúlt a másik oldalra és visszahúzta előre, aztán újra, meg újra, amíg csak ért a hosszú állat. közben a kígyó a szemét sem nyitotta ki, gyengéden lapult a kistrikóra, néha lélegzett egyet, mélyet, kéjeset. aztán ott állt órákat a tűző napon, a forró homszemek felett és várt, ingerelte a kígyót, markolászta a fejét, hogy szoruljon rá és roppantsa össze a mellkasát. és várt izzadva, és akkor a kígyó ernyedten a bokájára csúszott, majd elsiklott. nem volt kedve fojtogatni.
akkor befeküdt a hűsítő hatalmas ágyba, és fejére tapasztotta a párnát, nedves lett a sírástól a lepedő és arra ébredt, hogy ujjak matatnak a lába között.

The silicon chip inside her head
Gets switched to overload.
And nobody's gonna go to school today,
She's going to make them stay at home.
And daddy doesn't understand it,
He always said she was as good as gold.
And he can see no reason
'Cause there are no reasons
What reason do you need to be shown?

elmaradtak a nyelvórák, a lelkesedés, a macska nyakörvének pótlása, a halottaknapi temetőlátogatás, az adventikoszorú készítés, a nagy piaci bevásárlás, a vázába virág, az ágynemű lehúzás, a mosogatás, a keveset evés - sokat mozgás, a meleg télicipő vásárlás, a nagymama felhívása, a reggeli úszás, a mindenkire odafigyelek, a vastag könyvek olvasása, az e-mailek megválaszolása, távoli barátok látogatása, az ígértek teljesítése, a mozibamenés, az operalátogatás, a robogózás, a repülés és a gyerekszülés.

augusztusban elképedve kellett megállapítanom, hogy a macska már egy berlin-miskolc viszonylatban mozog a térképen. mára azonban az állat szinte beteríti az európa térképet, feje párizson fekszik, a farka pedig moszkvát csapkodja. magára növeszetett még két kiló szőrzetet, és bár tudom, hogy ez az ég világon senkit nem érdekel, de mégis meg kell emlékeznem róla, olyan jó puha, nyitható, csukható, kedves, kiegyensúlyozott, békés, vicces és szórakoztató. persze ha nem lenne szőre, nem szeretnénk.

na tessék, ha már másoknál tartunk, ne ragadjunk le önmagunknál, meg a körülöttünk lévő ismeretleneknél. ott van például stelpa, akivel, mint maga is megírta terepszemlét végeztünk, és akkor csak ültünk ott azokon a rekeszeken, és ő csak a fejét ingatta jobbra balra, meg le föl, hogy olyan imbolyogva járt a nyakán, és szerette volna, ha nagyon hosszú keze lenne, és nagyon erős lenne, és kinyúlna az erkélyről, és megmarkolná ott lent a villamsot, és rátenné egy másik sínre, úgy, ahogy a közlekedési múzeumban lehet ide-oda pakolni a vonatokat. mert a villamos hangos, és sokkal korábban műszakba áll, mint egy ember. de stelpa rájött, hogyan hasznosíthatná azt, ami eredetileg kellemetlennek bizonyult a számára, és kiáll a sörrekeszes erkélyre és fényképezi az strandpapucsos utcát. meg a robotoló villamosokat.

nem szeretem, ha valaki túl közel jön, és úgy köröz a területemen mint egy magabiztos macska. nem szeretem, ha valaki megfogdossa a dolgaimat, miközben nem is arra figyel, hanem valami másra, nem szeretem, ha valaki olyan kérdéseket tesz fel, amire nem akarok válaszolni, nem szeretem továbbá, amikor valaki beszélgetni akar engem nem érdeklő dolgokról, és nem szeretem, ha érdektelen kérdésekkel traktál. nem szeretem, ha valaki nem úgy reagál, ahogy előtte vártam, és nem szeretem ha pillanatnyilag megoldatlan problémákat szegez nekem. nem szeretem, ha valaki úgy gondoja, pusztán az ő véleménye mérvadó, és megmondhatja másoknak hogyan kellene a dolgoknak lenni, nem szeretem, ha valakinek nincs humorérzéke mikor viccelni akarok, és nem szeretem ha valaki rámerőszakolja a rossz hangulatát, amikor jó kedvem van, és nem szeretem, ha fel akarnak vidítani, mikor szomorú vagyok.

nem szeretem, ha valakihez túl közel megyek, nem szeretem, ha azt gondolom más dolgairól, hogy az enyém, nem szeretem ha szemérmetlenül tapogatom már holmiját. nem szeretem, mikor nem válaszolok olyan kérdésekre, amik nem érdekelnek és ha nem veszem észre, hogy valakit nem érdekel, amit kérdezek. nem szeretem, hogy nem birom elviselni, ha valaki úgy gondolja, csak az ő véleménye mérvadó, és nem szeretem, hogy ragaszkodom a rossz kedvemhez, mikor fel akarnak vidítani, és nem szeretem, ha nem tudok alkalmazkodni mások szomorúságához. nem szeretem, ha valaki túl sokat beszél, ha én túl sokat beszélek, szóval nem szeretem, hogy nem szeretem, hogy mások ugyan úgy viselkednek, ahogy én.

"van ott egy másik ház is" - mondta és elcsuklott a hangja a sírástól, ahogy ült ott az ablak előtt, azon az undorítő, piros műbőr lócán, amire rá van terítve az az undorító, zsemle színű műszőr. "igen, ott van a másik ház" - mondtam én is, és elfordultam, tőle és a saját hangomtól. éreztem hogy hánynom kell. aztán pár perc alatt átgondoltam, mi kell az élethez, és elkezdtem kihordani. és arra gondoltam, abszurd, hogy az élethez az kell, amit én gondolok: egy sparhelt, egy ágy, asztal van kint, könyvet nem olvas, antenna a tévéhez nincs, szóval kel még takaró, meg a szőnyeg, egy hűtő, meg a spájzból, ami megmaradt, virág nem kell, de tök mindegy, hogy hol pusztulnak el, meg vödör a víznek, meg szappan, törölköző, macskakaja meg a macskák, a ruhák, egy lámpa, aztán több dolog eszembe se jut. a fényképeket jobb lesz, ha eldugom.

nem igazán ismert meg, ami jobban kiborított, mint gondoltam volna. vagy megismert csak teljes mértékben ignorált, nem maradt már energiája arra, hogy bármit észrevegyen, ami nem a fájdalmához kapcsolódik. és akkor biztos voltam benne, hogy most és itt fog megtörténni, és hatalmas tévedés egyáltalán az is, hogy nem történt meg már eddig. most azonban, hogy itt vagyok, egészen bizonyosan meg fog történni, ami hirtelen sokkal borzasztóbbá tette az egészet. a halál - kimondva steril fogalom. szaga, íze, tapintása és hatása csak akkor lesz, ha ott vagy. és akkor azt kivánod legyen még ereje egy kicsit. csak addig, amíg elmész. mert önző vagy. és csak magadat véded.

van itt rajtam ez a test, amit nem érzek különösebben hozzámtartozónak, hiszen legtöbbször tőlem külön létezik, mert nekimegyek például a postaládáknak, holott nem én vagyok, aki ezt akarná, meg itt van rajtam ez az orr, ami érzékeny lett a szagokra, és csíp és mar belül a nyálkahártya, ha valaki olyan a közelemben van, és itt van akkor még valami szem is, ami kifolyik, holott csak nézni akarok, meg száj, aminek küldöm bár a parancsokat, de más mond mint az üzenet, és nem mosolyog hiába húzom, meg a fogak a szájpadlásra fölkapcsoalva, fájnak, ők maguk mert úgy akarják, mi közöm nekem ehhez az egészhez, nem beszélve a szélről, ami szárít, a gondolatokról, melyek nem az enyémek, a könnyekről, melyeket más helyett sírok, a sírok, melyeket a kezem ás bár, de az is más, én nem vagyok már lassan csak az ágyban, este és reggel között a lassú félhomályban.

- Ez meg milyen könyv? - lengette a folpackba bugyolált, puha fedelű fehér könyvet az utcai könyvárus felé. - Érdekesnek tűnik.
- Az? Filozófia.
- És egy kicsit bővebben?
- Ennél bővebben? Ez a legtöbb, amit mondani lehet.
- Aha. - hangzott a tétova belenyugvás. Majd megforgatta még egyszer-kétszer a Sátán emlékiratait és visszatette a többi könyv közé. Aztán elment.
A könyvárus dühosen nézett utána. Aztán mérgében kipakolt egy jó nagy halom Wass Alberetet, hogy legyen. Ma sem adott el semmit.

Le segghülyéztek. Mély fájdalmamat csak a kaktuszok és a pálmafák enyhítik, meg az, hogy ha kimegyek a teraszra, magamhoz ölelhetem a templom koszos kupoláját. Az ablakok felett félkör és háromszög alakúak a díszek. Semmiből sem állna átlépni a párkányra, ha nem teszem, pusztán azért, mert nincs hozzá kedvem. A sirályok viszont ma bosszantóan hangosak, drágám, kérlek csukd be az ablakot. Igen szívem. A tengerparton viszont sok lesz a homok, nem úgy találod? Lehet. Végülis. Szerencsére azonban könnyen kiengesztelhetőek vagyunk. És bájosan giccsesek.

majdnem egy napi utazás után leszállt a koszos állomás első vágányán, vett valami zsírosat a kisbódéban, aztán rögtön helyet foglalt az egyik ablaktalan, csuklós trolibuszon. végigbuszozott a városon, el a nagy park mellett, a múzeum mellett, ahonnan már látszott a mecset teteje is, aztán az antikváriumosnál a sétálóutca felé, ott balra, és akkor már meglátta a tengert. de nem szállt le, bár meleg volt, nagyon meleg, és tapadtak hozzá az ismeretlen emberek. aztán végre megérkezett, leszállt a troliról és azonnal a homokba gázolt. a sirályok, a házak, a kutyák mind ugyanazok voltak, még az öbölbe kötött kishajó is ugyanott volt. csak a szemétdomb tűnt el a púpostevével, azért megnézi később, van-e még nyoma; meg a tehén, a tehén vajon hol lehet? nem volt szép, egyáltalán nem volt szép, amerre csak nézett betonszállodák különféle szörnyű színekben, leginkább undorkék és hányásbarack, de nem érdekelte. nem érdekelte már semmi, csak a tény, hogy ott van, mint tavaly, meg előtte, és ugyanabban a homokban, amelybe eltemeti mindig az emlékeket.

szöcskék és bogarak közt élünk. a kiterjedt pókpopuláció még vígan elvan az ősz felé gyengélkedő legyekkel, sőt láttam, hogy néhányat konzervbe is elraknak. hósszútávra tervező pókjaink vannak. a molylepkéknek szerencsére egyszerűbb, ők jóllaknak a függönnyel, és mikor kellőképpen megtömték a hasukat bejönnek velünk a hálószobába aludni. egyedül a százlábúakat nem tudtuk még szocializálni, ők mindig eliramodnak, ahogy a közelbe kerülünk. pedig esküszöm, bármennyire undorítóak, már őket sem bántanám, hiszen éjszaka, mikor végigtapicskolok a fényes parkettán a vécé felé csak azon izgulok, nehogy véletlenül a szöcskére tapossak. nem arakom megtörni a varázst.

Föl, jól föl a tetővel!
Magasabbra, magasra, ti ácsok!
Magas a vőlegény, mint csak Árész,
sokkal magasabb a nagyoknál.

Elolvadt valahogy az idő. És nem azért, mert ebben a melegben mást nem lehet, mint elolvadni, hanem másért, egyszer csak úgy összecsúszott, egymásra siklottak a rétegek, becsíkozódott, aztán lemerevedett, és ezzel a tautológiával csak azt szeretném érzékeltetni, hogy mennyire nem tudom érzékeltetni mindazt, amit érzékeltetni akarok mind magammal, mind másokkal. Mert a lazac jó eledel, de a sok megárt belőle.

és most tanubizonyságot tehetek verbális impotenciámról. mert nem tudom szavakkal lefesteni az öreg nő arcán megjelenő eufóriába torkolló mámort, ahogy a szájába gyömöszölt egy savanyúkáposztával töltött almapaprikát. pedig nem tudom kiverni a fejemből.

A macska kezd elképesztő méreteket ölteni. Ha ráfekszik a térképre, a farka Miskolcnál van, a feje meg majdnem Németországban. A színe meghatározhatatlan, de semmiképpen sem egy konkrét szín, a csíkjai pöttyökké alakultak. A macskának mindene nagy, főleg a hátsó lábai, így kicsit olyan, mint a nyúl. A feje meg kerek. A macskával alkudozunk. Nem kényszeríthetem ilyen unalmas életre, mondja.

veszünk egy bukósisakot. egy bukósisakot. ezt mondta.

„Mert kezdjük azzal, hogy ki szokott ebben az országban egyáltalán fogat mosni?” – robbant bele a felkiáltás a reggeli utcaforgalomba. „És ki szokott itt picsát, meg pinát mosni?” – folytatta a felsorolást, immár sokkal hangosabban, mély, telt hangon. Egy másik világban szinkronszínész lett volna. Hátán hatalmas, kopott-kék hátizsák, körülötte négy-öt, jól megtömött táska. „És ki szokott itt egyáltalán lábat mosni? Bűzlik az egész ország!” – ordította felhevülten. Mutató és hüvelykujját összeilleszette és nagyivű mozdulatokkal hadonászott. Akkorra már mindenki elhúzódott tőle. Jó tíz méterről halgatták csak döbbenten a szónoklatot, hiszen onnan is kivehető volt. „Az egész ország egy nagy szardarab!” Szoknyát és bakancsot viselt, világos haja a szemébe lógott. „Az egész országban folyik a geci!” – üvöltötte, és egy nő a fülére szorította a kezét. Aztán már nem értettük, mit kiabál, mert az ötvenhatos villamos hatalmas zajjal elhúzott előtte. Vagy fölötte. Senki sem látta pontosan.

kikapcsolta a rádiót mert nem értett semmit abból, amit beszéltek. fogalma sem volt, milyen idő lehet, semmi fény nem jött be a pincelakásba. télen csak kicsit volt hidegebb, mint nyáron, este csak kicsit volt sötétebb, mint nappal, a nedves doh-érzés tavasszal ugyanúgy beburkolta, mint ősszel. már régóta fel sem öltözött, a papucs, amit tizenöt éve használt már foszlott a lábán. csak a fodrászról nem mondott le, valamit muszáj volt, különben régen megbolondult volna, bár néha így sem volt biztos abban, él-e még egyáltalán. aztán sokáig csak úgy ült az ágyon, félretúrta az ágytakarót. végül felállt, és elindult kifelé. úgy, ahogy volt, a kisvirágos, rózsaszínű pongyolában, derekán az ugyan abból az anyagból készült kisvirágos kötővel, a foszlós mamuszban. a hálósapka szorosan ráncolódott a fején, engedelmesen óvta a dauerolt fürtöket. aztán kicsoszogott a napfényre, hunyorgott egy darabig, hagyta, hogy átitassa csontjait a szokatlanul erős napfény, majd beletúrt a járdamenti szemétkupacba, kivett egy múlt heti újságot és olvasni kezdte.

betiltották a buddhás bikinit. nem baj, nekem csak krisnás van. de vajon zavarná-e a buddhát, ha rámfeszülne?

- És mi a foglalkozásod?
- Gangleső vagyok. Egy elcseszett Holden Caulfield.

Mert nem lennél-e okosabb vajon, ha fognád magad, és besétálnál minden kapualjba? Csak úgy, „csókolom, újságot hoztam”. Aztán leülnél kicsit a kőre és néznéd egy darabig a régi gangokat és az emberek mozgását a hűvös köveken. Megtapogatnád a kitett tárgyakat, aztán mikor mindent megszemléltél és az agyadba zártál, egyszerűen átsétálnál a másik kapualjba, beenged egy gyerek, fogod neki a kaput, amíg betolja a rollert. Nem lennél-e vidámabb vajon?

Harmadszori lendületre tudott csak felállni. Lódult egyet, majd két botjára támaszkodva nagy nehezen állva maradt. Két bot. Istenem. Már kettő!
Benyúlt a kredenc aljába és kikotorta azt a régi pléhedényt, amiről régebben gyakran elmondta, hogy már a háborúban is abból evett. Odacsoszogott a tűzhelyhez és levette a fedőt. Nem mozdultam, csak a régi viaszos vásznat kaparásztam. Aztán beleszedte a kemény galuskákat abba pléhedénybe, csakúgy kopogtak az alján, és rálocsolta a zsíros szaftot a húsokkal. Piros színben úsztak a nokedlik és a nyári napban csakúgy csillogott a zsír. Engedelmesen, szó nélkül csúsztattam le a gyomromba a húsdarabokat, melyektől Budapesten oly kínosan tartózkodom. „Finom volt” – mondtam. „Ez még a tavalyi disznó?” „Nem disznó” –felelte a botra támaszkodva. „Ez a kiskecske”.
A kiskecske. Istenem. Megettem a kiskecskét.

csak a tücskök megbízhatóak, már régóta mondom. ezt mondtam már balassagyarmaton is, a sok hiábavaló, fecskevárós este után. a gólyákról meg ne is beszéljünk! csak a tücskök megbízhatóak.

egy gyerek sok mindent tud. óvodában megtanulja a bolygók neveit, másodikban utána olvas a fekete lyukaknak, harmadikban eldönti, hisz-e istenben, és negyedikben tisztába jön a tektonikus mozgásokkal. egy gyerek sok mindent felfog. de hogy a tücskök a szárnyukkal csinálják! na ne!

-         Elégett a férjem.
-         Hogyan?
-         A Margit-kórházban. Kiment a teraszra rágyújtani, és a köntöse tüzet fogott.
-         És megégett?
-         Meg. A szobatársai szóltak a nővéreknek de azok nem csináltak semmit, csak nézték, hogy megég.
-         De elégett?
-         El. Azt sem tudjuk mikor.
-         De nem halt meg?
-         Hogyne halt volna meg! Már el is van temetve – mondta kissé sértett hangsúllyal, szemeit kikerekítette, szemöldökét felhúzta, állát megtámasztotta ujjaival, könyökét csípőjébe fúrta. Kék szeme volt. Honnan szedik ezeket a hatalmas kék szemeket?

És akkor balra néztem, és Vári Attila meztelen felsőtestét láttam immár sokadszorra kivillanni, és akkor éreztem, meg kell kapaszkodnom, és inkább jobbra néztem, szerencsétlenségemre, mert ott meg Steinmetz Barna állt félmeztelenül, és akkor lesütöttem a szemem, és odalépett hozzám Kiss Gergő és megkérdezte, melyik napszemüveget válassza. Nem mertem neki megmondani, hogy mindkettő ormótlan és ronda, és ráböktem az egyikre, mert szólni nem tudtam. Éreztem, hogy egyre erősebben szorítom a pultot, a lányok egy romantikus adóra tekertek a rádión, és félrehajtott fejjel, mennybéli mosollyal az arcukon lebegtek húsz centivel a föld felett, hogy felnőjenek a fiúkhoz. Így repkedhetnek a Paradicsomban az angyalok, tűnődtem a lányokra nézve, és aztán elrepültem én is, végig a Hungária körúton, el a Hősök tere felett, és arra gondoltam, mennyire jó, hogy itt vannak ezek a fiúk, szépek és erősek, és az ő önbizalmuk kicsit a miénk is, és az ő győzelmüknek mi is örülhetünk.

living is easy with eyes closed

misunderstanding all you see  

Aztán fogtam egy befőttesüveget, olyan közepes fajtát, és elindultam a kertbe. A csűrtől a víznyelőig begyűjtöttem az összes katicát, amit a leveleken találtam, és belegyömöszöltem őket az üvegbe mind az összeset, tömtem bele fűszálakat, aztán felvittem a házba. Zsuzsi irigyelte, bár mondtam, van elég, neki is jut. De neki saját kellett, így elindultam még egyszer, a csűrtől a víznyelőig begyűjtöttem az összes katicát, amit a leveleken találtam, de neki csak kicsi üvegbe tettem, mert ő kicsi volt. Aztán kivettem a fiókból a legnagyobb kést, és lyukakat ütöttem a fémkupakba, hogy legyen nekik levegő. Aztán engedtem levegőt a Zsuzsi katicáinak is. Mivel nem sokkal előtte halt meg a hörcsög, nem lepődtem meg nagyon, mikor ezek is elpusztultak. Zsuzsi se. Aztán kimentem a tóhoz, és megkértem az egyik horgászt, adja nekem az egyik halat. Felvittem a házhoz, olyan közepes fajta volt. Betettem egy narancssárga vödörbe, gondoltam, biztos eszik valamit, de nem tudtam, mit, így nem etettem. Akkor az is meghalt, eltemettük, már rutin volt. Másnap a macska kiásta és megette. Akkor rájöttem, hogy meg merem fogni a békát. Fogtam békákat és beletettem egy befőttesüvegbe, döglött legyekkel tápláltam. A békától mindenki undorodott, kényszerítettek, hogy engedjem el. Egy darabig követtem, aztán eltűnt a kerítés alatt. Évekkel később letettek egy kutyát az ajtó elé. Nagyon pici volt, megtartottuk. A kutya azonban egyre csak nőtt, kinőtte a lakást, aztán kinőtt minket. Akkor fogtam a kutyát, és elvittem egy tejesemberhez. Mivel a kutya mindig csak az ülésen ült a vonaton, neki is váltottam helyjegyet. Ült mellettem, magasabb volt, mint én és csöpögött a nyála. Sosem láttam kedvesebbet. Most van egy macskám. Az ágyamba alszik, éjszaka néha mellém lopózik, és beleharap a fülembe. Igaza van.

and I hope that you see this heart
behind my tired eyes

Táncosnő akart lenni. Amikor senki nem volt otthon, leterítette a pokrócot a földre, és össze-vissza ugrándozott. Aztán színésznő akart lenni. Sorra járta a szavalóversenyeket, ám hamar úgy döntött, saját közegében ez lehetetlen. Aztán már csak szép akart lenni. Órák hosszat állt a tükör előtt, "jól nézek ki? - kérdezte folyton, aggodalmaskodva. "Jó nézel ki. Nagyon szép vagy" - szólt a válasz. Aztán feleség akart lenni. Nő, akit mindennap csodálnak. Aztán egyszer csak nem akart semmi és senki lenni. Aztán élni sem akart már. "Jól nézek ki?" - kérdezte maga is mosolyogva. "Nem. nem nézel ki jól" - feleltem.

I sit and talk to god
but he just laughs at my plans

Előttem jött le a hegyről, akkor láttam életemben először. Menni is alig bírtam, ebben az országban az ember nem szokik hozzá a hegymászáshoz. Azt mondta lépjek nagyobbakat.
Hanyatt feküdtem a hálóban, én voltam benn egyedül, nem kívántam több pálinkát. Bejött, és befeküdt mellém az ágyba a bal oldalra.

I'm no angel
but does that mean that I can't live my life?

Sosem tudnék máshol élni - mondta, miközben elmélyülten szopogatta a halat a római parton. Zsíros ujjacskáinak nyomai meglátszottak a söröspoharon, és akkor egy kicsit azt gondoltam, én sem..

Majoros Irma kinyitotta az 1977-ben épült kockaház ajtaját és botjának gumis végével finoman beleszúrt a lábtörlőn heverő kecske bordái közé. A kecske nehézkesen kinyújtotta lábait majd komótosan leballagott a lépcsőn. Dalma, amióta csak a házhoz került nem volt hajlandó normális kecske módjára viselkedni, már az első héten eldöntötte, hogy a kecskeól nem neki való. Fokozatosan, lépésről-lépésre foglalta el a házat és ha nem tudott bejutni, a lábtörlőn várakozott, amíg ki nem nyílt az ajtó. Most, hogy esély mutatkozott a bejutásra, türelmesen bámulta Majoros Irmát a lépcső aljáról. Majoros Irma azonban egyelőre nem tette szabaddá a bejáratot. Ujját fogai közé vette és elmélázva rágta a körömágyáról leválni készülő apró, fityegő bőrdarabot. Nem is annyira a kecskét, mint inkább a mögötte emelkedő félkész házat nézte, amit 23 éve mindig megpillant, amikor kilép ezen az átkozott bejáraton, amit utólag meggondolva jobb lett volna a másik oldalra építeni. Dalma kitartóan bámult felfelé, aztán Majoros Irma elindult, óvatosan oldalazott, lépcsőről-lépcsőre a botjára támaszkodva vitte nehéz súlyát egyre lejjebb. A lépcső alján hirtelen megállt és azon gondolkozott, hogy mikor is volt utoljára templomban. Aztán eszébe jutott, hogy utoljára akkor volt templomban, amikor a kecske idekerült, az pedig húsvétkor volt. Akkor tehát minden bizonnyal úrvacsorázott is, s ez némiképp enyhíti azon bűnét, hogy immár két és fél hónapja a templom felé sem ment. Dalma eközben felszaladt a lépcsőn, és kedvenc helyére, a konyhába sietett. Miután megállapította, hogy semmi ehető nincs a közelben, lekuporodott a hűvös kőre, fejét a spájz ajtaja felé fordítva. Majoros Irma elindult a kapu felé és aztán eszébe jutott, hogy valakivel hozatni kell zománcfestéket Szlovákiából, mert a kapu utoljára Bözsi halála előtt volt festve. Aztán megint megállt, mert eszébe jutott, hogy azóta Gyula is meghalt, és ő immár menthetetlenül maradt egyedüli élőként három testvér közül, és kellőképpen érzékeny hangulatában volt ahhoz, hogy ezt inkább szerencsétlenségnek, semmint szerencsének fogja fel.

there's a hole in my soul
you can see it on my face
it's a real big place