a bébi megkapta első játékát, egy szamarat, ami zenél, ha meghúzzák a farkát. "jé. rénszarvas" - mondta az apja, mikor megmutattam neki.

1945 őszén magymamám elindult körösladányba, hogy apjánál maradt holmiját összeszedje, és elvigye férje házába, nyíregyházára. a darabokra hullot, szétvert országban azonban novemberben leállt a vonatközlekedés, így nagymamám körösladányban maradt, minden nap ellátogatott az állomásra, és várta, mikor indulnak újra a vonatok. nagyapám mindeközben nyíregyházán semmit sem tudott nagymamámról, akit csak eltűnése előtt pár hónappal vett feleségül. végül fél év múlva, áprilisban kapott egy két hónappal azelőtt feladott táviratot, hogy megszületett a fia. a vonatok még akkor sem jártak.

a szilvát vödörbe szedtük. nem olyan szaros műanyag vödrökbe, hanem igazi, kék peremű, zománcozott fehér vödrökbe, amelyek önmagukban is éppen elég nehezek voltak ahhoz, hogy egy gyerek fel-alá cipelgesse őket. szórakozásképpen állandóan rázogattuk a vödröket, üresen ugyanis igen hangos, nyikorgó hangot adtak, ahogy a fémfogantyú állandóan a vödörbe fúrt lukba szorult. sosem tudtam pontosan, hány szilvafa volt, de számukat több százra tettem, a csűrtől egészen a kert közepéig húzódtak, ott kezdődtek aztán a meggy, meg az almafák, alattuk meg már csak a füves domboldal, a kert ugyanis nagyon lejtett, a végében egy mély víznyelő volt, amit mindenki csak zombolynak hívott, és ahová nem szerették, ha megyünk. a szilva augusztusban érik, és persze rengeteg fajtája van, van, ami csak befőzésre jó, van, ami lekvárnak, de természetesen a legtöbb a pálinkának való szilvából volt. érdekes módon én sosem szerettem a szilvát, csak az egyik nagy, sárga fajtát, amit arrafelé fosókának hívtak, bár én nem vettem észre, hogy jobban fostam volna tőle, mint mástól. amikor a vödröket teleszedtük, ami önmagában sem volt kellemes, akkor jött a neheze, mert a két teli vödröt föl kellett cipelni a házhoz, átbukdácsolva a hangyabolyokon, meg a szaros tyúkudvaron, lábunkkal rugdalva az undorító, harcias kakast. a kamrába érve még egy nagy feladat volt egy erőteljes rántással beemelni a teli vödröket a nyakig érő, mocskos műanyag hordó szájához, és belezúdítani a több tíz kiló szilvát. az augusztusi melegben a műanyag hordóban rothadó cefrének igen jellegzetes szaga volt, nem rossz, csak erős. és ez a szag csak egy egészen apró részlet azok közül, amiket a gyerekem soha nem fog megismerni.

A vidéki kisvárosban, mely szabó lőrinc imádott lakhelye és az ötvenes évekig megbecsült, kulturálisan pezsgő megyeszékhely volt, amíg el nem rontották ezt is, szóval ebben a mostmár inkább szürkés, határmenti kisvárosban mindenki ismeri nagymamámat. Így történt, hogy a rendszerváltás utáni években, a városházára átkeresztelt épületből a nagymamám hazacipelt egy rakás „tiszta udvar, rendes ház” táblát, amit a szocialista évek elmúltával kidobásra ítéltek, mondván nehezen tarthatók életben ezek a mesterséges álhagyományok. Hamarosan kiderült azonban, hogy a kilencvenes években válságba került vidéki kisváros lakói, bármilyen más elismerés híján, rendkívül igénylik legalább tiszta udvaruk elismerését. Így ma már 84 éves nagymamám rendületlenül járja szeretett városa utcáit, a jelentkezők házait, és szigorú ellenőrzések után osztogatja a táblácskákat, amit a boldog tuljadonosok azonnal ki is szögeznek.

madridi metróútjaim megédesítői az úgy nevezett utcazenészek, az ötös vonalon például mindig vannak. felszállnak, és két-három állomást végizenélnek.
külön felszerelésük van, a húzható bevásárlószatyorra rögzíthető playback-készülék, amiről megy az alapzene, ők meg saját hangszerükkel rázenélnek, menő a hegedű és a szaxofon, tangóharmonika, meg a sima mikrofonos ének. ezt a zenészstátuszt természetesen többnyire román bevándorlók töltik be, (cserébe viszont elég jól keresnek).
a mai azonban vadonatúj sportcipőjével és ragyogó műfogsorával engem is megtévesztett. szép, tiszta kiejtéssel énekelt spanyolul, onnan tudtam csak, hogy román, hogy cs-nek ejtette a c-betűket. sajnos pont velem szemben állt, ezért nagyon kellett erőlködnöm, hogy ne nézzek a szemébe, ami azonban a harmadik megálló után elkerülhetetlen lett. persze azonnal elröhögtem magam, - és akkor furcsa dolog történt.
egy másodpercnyi hezitálás után ő is elröhögte magát, megrántotta a vállát, majd ugyanazt a dalt folytatta románul. onnantól kezdve románul énekelt, én meg majdnem elsírtam magam.

felkerestem a pastelería húngara-t madrid előkelő negyedében, ahol állítólag magyar süteményeket árulnak, hiszen magyar cukrászda.
megkérdeztem a nénit spanyolul, van-e valami magyar cucc, mire azt mondta, jelenleg nincs, de holnap tizenegykor lesz 'vájgli' meg 'srudl'. másnap tizenegykor kértem két rúd diós bejglit, 'strudl' most nem kell, köszönöm. mivel tele volt a polc tokajival, mondtam abból is kérek egy üveggel.
a néni megzavarodva rámnézett, majd elnézést kért, és közölte, hogy azt nem tudja eladni. ugyanis fogalma sincs mennyibe kerül, hiszen sosem akarta még megvenni senki.

olyan lettem, mint egy alkimista. próbálom kikísérletezni a tökéletes tortillát, már száz receptem megnéztem, de valami egyszerűen mindig hiányzik, egy íz, amit nem találok.

Tavaly szilveszterkor minden bár és kocsma, amiből a városban megszámlálhatatlan van, belépőjegyeket bocsájtott ki az éjszakai zsúfoltság elkerülése érdekében. Az az egy gond volt csupán, hogy minden bár több jegyet adott ki, mint amennyien valójában befértek ezekre a nem túl tágas helyekre, így a madridiak, és a világ másik fele, aki itt töltötte a szilvesztert, összeverekedtek. Idén tehát a városi önkormányzat, minden madridiak karbantartója és védőangyala úgy döntött, büntetésből egy hely sem lehet nyitva szilveszterkor, sőt a metrót is leállították este tízkor. Bosszúból azok, akik nem fértek be a Ritz hotel 150 eurós szilveszteri büféjébe, telehugyozták a várost, amitől a mellékutcák járhatatlanok lettek. Néha szeretnék Szingapúrban élni, ott is nagyon jó a kaja.