van itt rajtam ez a test, amit nem érzek különösebben hozzámtartozónak, hiszen legtöbbször tőlem külön létezik, mert nekimegyek például a postaládáknak, holott nem én vagyok, aki ezt akarná, meg itt van rajtam ez az orr, ami érzékeny lett a szagokra, és csíp és mar belül a nyálkahártya, ha valaki olyan a közelemben van, és itt van akkor még valami szem is, ami kifolyik, holott csak nézni akarok, meg száj, aminek küldöm bár a parancsokat, de más mond mint az üzenet, és nem mosolyog hiába húzom, meg a fogak a szájpadlásra fölkapcsoalva, fájnak, ők maguk mert úgy akarják, mi közöm nekem ehhez az egészhez, nem beszélve a szélről, ami szárít, a gondolatokról, melyek nem az enyémek, a könnyekről, melyeket más helyett sírok, a sírok, melyeket a kezem ás bár, de az is más, én nem vagyok már lassan csak az ágyban, este és reggel között a lassú félhomályban.

- Ez meg milyen könyv? - lengette a folpackba bugyolált, puha fedelű fehér könyvet az utcai könyvárus felé. - Érdekesnek tűnik.
- Az? Filozófia.
- És egy kicsit bővebben?
- Ennél bővebben? Ez a legtöbb, amit mondani lehet.
- Aha. - hangzott a tétova belenyugvás. Majd megforgatta még egyszer-kétszer a Sátán emlékiratait és visszatette a többi könyv közé. Aztán elment.
A könyvárus dühosen nézett utána. Aztán mérgében kipakolt egy jó nagy halom Wass Alberetet, hogy legyen. Ma sem adott el semmit.

Le segghülyéztek. Mély fájdalmamat csak a kaktuszok és a pálmafák enyhítik, meg az, hogy ha kimegyek a teraszra, magamhoz ölelhetem a templom koszos kupoláját. Az ablakok felett félkör és háromszög alakúak a díszek. Semmiből sem állna átlépni a párkányra, ha nem teszem, pusztán azért, mert nincs hozzá kedvem. A sirályok viszont ma bosszantóan hangosak, drágám, kérlek csukd be az ablakot. Igen szívem. A tengerparton viszont sok lesz a homok, nem úgy találod? Lehet. Végülis. Szerencsére azonban könnyen kiengesztelhetőek vagyunk. És bájosan giccsesek.

majdnem egy napi utazás után leszállt a koszos állomás első vágányán, vett valami zsírosat a kisbódéban, aztán rögtön helyet foglalt az egyik ablaktalan, csuklós trolibuszon. végigbuszozott a városon, el a nagy park mellett, a múzeum mellett, ahonnan már látszott a mecset teteje is, aztán az antikváriumosnál a sétálóutca felé, ott balra, és akkor már meglátta a tengert. de nem szállt le, bár meleg volt, nagyon meleg, és tapadtak hozzá az ismeretlen emberek. aztán végre megérkezett, leszállt a troliról és azonnal a homokba gázolt. a sirályok, a házak, a kutyák mind ugyanazok voltak, még az öbölbe kötött kishajó is ugyanott volt. csak a szemétdomb tűnt el a púpostevével, azért megnézi később, van-e még nyoma; meg a tehén, a tehén vajon hol lehet? nem volt szép, egyáltalán nem volt szép, amerre csak nézett betonszállodák különféle szörnyű színekben, leginkább undorkék és hányásbarack, de nem érdekelte. nem érdekelte már semmi, csak a tény, hogy ott van, mint tavaly, meg előtte, és ugyanabban a homokban, amelybe eltemeti mindig az emlékeket.