a szilvát vödörbe szedtük. nem olyan szaros műanyag vödrökbe, hanem igazi, kék peremű, zománcozott fehér vödrökbe, amelyek önmagukban is éppen elég nehezek voltak ahhoz, hogy egy gyerek fel-alá cipelgesse őket. szórakozásképpen állandóan rázogattuk a vödröket, üresen ugyanis igen hangos, nyikorgó hangot adtak, ahogy a fémfogantyú állandóan a vödörbe fúrt lukba szorult. sosem tudtam pontosan, hány szilvafa volt, de számukat több százra tettem, a csűrtől egészen a kert közepéig húzódtak, ott kezdődtek aztán a meggy, meg az almafák, alattuk meg már csak a füves domboldal, a kert ugyanis nagyon lejtett, a végében egy mély víznyelő volt, amit mindenki csak zombolynak hívott, és ahová nem szerették, ha megyünk. a szilva augusztusban érik, és persze rengeteg fajtája van, van, ami csak befőzésre jó, van, ami lekvárnak, de természetesen a legtöbb a pálinkának való szilvából volt. érdekes módon én sosem szerettem a szilvát, csak az egyik nagy, sárga fajtát, amit arrafelé fosókának hívtak, bár én nem vettem észre, hogy jobban fostam volna tőle, mint mástól. amikor a vödröket teleszedtük, ami önmagában sem volt kellemes, akkor jött a neheze, mert a két teli vödröt föl kellett cipelni a házhoz, átbukdácsolva a hangyabolyokon, meg a szaros tyúkudvaron, lábunkkal rugdalva az undorító, harcias kakast. a kamrába érve még egy nagy feladat volt egy erőteljes rántással beemelni a teli vödröket a nyakig érő, mocskos műanyag hordó szájához, és belezúdítani a több tíz kiló szilvát. az augusztusi melegben a műanyag hordóban rothadó cefrének igen jellegzetes szaga volt, nem rossz, csak erős. és ez a szag csak egy egészen apró részlet azok közül, amiket a gyerekem soha nem fog megismerni.

A vidéki kisvárosban, mely szabó lőrinc imádott lakhelye és az ötvenes évekig megbecsült, kulturálisan pezsgő megyeszékhely volt, amíg el nem rontották ezt is, szóval ebben a mostmár inkább szürkés, határmenti kisvárosban mindenki ismeri nagymamámat. Így történt, hogy a rendszerváltás utáni években, a városházára átkeresztelt épületből a nagymamám hazacipelt egy rakás „tiszta udvar, rendes ház” táblát, amit a szocialista évek elmúltával kidobásra ítéltek, mondván nehezen tarthatók életben ezek a mesterséges álhagyományok. Hamarosan kiderült azonban, hogy a kilencvenes években válságba került vidéki kisváros lakói, bármilyen más elismerés híján, rendkívül igénylik legalább tiszta udvaruk elismerését. Így ma már 84 éves nagymamám rendületlenül járja szeretett városa utcáit, a jelentkezők házait, és szigorú ellenőrzések után osztogatja a táblácskákat, amit a boldog tuljadonosok azonnal ki is szögeznek.