nem szeretem, ha valaki túl közel jön, és úgy köröz a területemen mint egy magabiztos macska. nem szeretem, ha valaki megfogdossa a dolgaimat, miközben nem is arra figyel, hanem valami másra, nem szeretem, ha valaki olyan kérdéseket tesz fel, amire nem akarok válaszolni, nem szeretem továbbá, amikor valaki beszélgetni akar engem nem érdeklő dolgokról, és nem szeretem, ha érdektelen kérdésekkel traktál. nem szeretem, ha valaki nem úgy reagál, ahogy előtte vártam, és nem szeretem ha pillanatnyilag megoldatlan problémákat szegez nekem. nem szeretem, ha valaki úgy gondoja, pusztán az ő véleménye mérvadó, és megmondhatja másoknak hogyan kellene a dolgoknak lenni, nem szeretem, ha valakinek nincs humorérzéke mikor viccelni akarok, és nem szeretem ha valaki rámerőszakolja a rossz hangulatát, amikor jó kedvem van, és nem szeretem, ha fel akarnak vidítani, mikor szomorú vagyok.

nem szeretem, ha valakihez túl közel megyek, nem szeretem, ha azt gondolom más dolgairól, hogy az enyém, nem szeretem ha szemérmetlenül tapogatom már holmiját. nem szeretem, mikor nem válaszolok olyan kérdésekre, amik nem érdekelnek és ha nem veszem észre, hogy valakit nem érdekel, amit kérdezek. nem szeretem, hogy nem birom elviselni, ha valaki úgy gondolja, csak az ő véleménye mérvadó, és nem szeretem, hogy ragaszkodom a rossz kedvemhez, mikor fel akarnak vidítani, és nem szeretem, ha nem tudok alkalmazkodni mások szomorúságához. nem szeretem, ha valaki túl sokat beszél, ha én túl sokat beszélek, szóval nem szeretem, hogy nem szeretem, hogy mások ugyan úgy viselkednek, ahogy én.

"van ott egy másik ház is" - mondta és elcsuklott a hangja a sírástól, ahogy ült ott az ablak előtt, azon az undorítő, piros műbőr lócán, amire rá van terítve az az undorító, zsemle színű műszőr. "igen, ott van a másik ház" - mondtam én is, és elfordultam, tőle és a saját hangomtól. éreztem hogy hánynom kell. aztán pár perc alatt átgondoltam, mi kell az élethez, és elkezdtem kihordani. és arra gondoltam, abszurd, hogy az élethez az kell, amit én gondolok: egy sparhelt, egy ágy, asztal van kint, könyvet nem olvas, antenna a tévéhez nincs, szóval kel még takaró, meg a szőnyeg, egy hűtő, meg a spájzból, ami megmaradt, virág nem kell, de tök mindegy, hogy hol pusztulnak el, meg vödör a víznek, meg szappan, törölköző, macskakaja meg a macskák, a ruhák, egy lámpa, aztán több dolog eszembe se jut. a fényképeket jobb lesz, ha eldugom.

nem igazán ismert meg, ami jobban kiborított, mint gondoltam volna. vagy megismert csak teljes mértékben ignorált, nem maradt már energiája arra, hogy bármit észrevegyen, ami nem a fájdalmához kapcsolódik. és akkor biztos voltam benne, hogy most és itt fog megtörténni, és hatalmas tévedés egyáltalán az is, hogy nem történt meg már eddig. most azonban, hogy itt vagyok, egészen bizonyosan meg fog történni, ami hirtelen sokkal borzasztóbbá tette az egészet. a halál - kimondva steril fogalom. szaga, íze, tapintása és hatása csak akkor lesz, ha ott vagy. és akkor azt kivánod legyen még ereje egy kicsit. csak addig, amíg elmész. mert önző vagy. és csak magadat véded.