majdnem egy napi utazás után leszállt a koszos állomás első vágányán, vett valami zsírosat a kisbódéban, aztán rögtön helyet foglalt az egyik ablaktalan, csuklós trolibuszon. végigbuszozott a városon, el a nagy park mellett, a múzeum mellett, ahonnan már látszott a mecset teteje is, aztán az antikváriumosnál a sétálóutca felé, ott balra, és akkor már meglátta a tengert. de nem szállt le, bár meleg volt, nagyon meleg, és tapadtak hozzá az ismeretlen emberek. aztán végre megérkezett, leszállt a troliról és azonnal a homokba gázolt. a sirályok, a házak, a kutyák mind ugyanazok voltak, még az öbölbe kötött kishajó is ugyanott volt. csak a szemétdomb tűnt el a púpostevével, azért megnézi később, van-e még nyoma; meg a tehén, a tehén vajon hol lehet? nem volt szép, egyáltalán nem volt szép, amerre csak nézett betonszállodák különféle szörnyű színekben, leginkább undorkék és hányásbarack, de nem érdekelte. nem érdekelte már semmi, csak a tény, hogy ott van, mint tavaly, meg előtte, és ugyanabban a homokban, amelybe eltemeti mindig az emlékeket.