Harmadszori lendületre tudott csak felállni. Lódult egyet, majd két botjára támaszkodva nagy nehezen állva maradt. Két bot. Istenem. Már kettő!
Benyúlt a kredenc aljába és kikotorta azt a régi pléhedényt, amiről régebben gyakran elmondta, hogy már a háborúban is abból evett. Odacsoszogott a tűzhelyhez és levette a fedőt. Nem mozdultam, csak a régi viaszos vásznat kaparásztam. Aztán beleszedte a kemény galuskákat abba pléhedénybe, csakúgy kopogtak az alján, és rálocsolta a zsíros szaftot a húsokkal. Piros színben úsztak a nokedlik és a nyári napban csakúgy csillogott a zsír. Engedelmesen, szó nélkül csúsztattam le a gyomromba a húsdarabokat, melyektől Budapesten oly kínosan tartózkodom. „Finom volt” – mondtam. „Ez még a tavalyi disznó?” „Nem disznó” –felelte a botra támaszkodva. „Ez a kiskecske”.
A kiskecske. Istenem. Megettem a kiskecskét.