legjobban a lagzikat szerettük, több okból is. egyrészt koszorúslánynak lenni 4-5 évesen igen menő volt, megkaptuk a kis fehér kötényt és vonultunk a menyasszony mellett. másrészt mama keze alól olyan tökéletes, kerek torták kerültek ki, hogy ma sem értem, hogy lehet egy csokimáz ennyire repedésmentesen kemény, mindezt csak úgy mellékesen, félkézzel. bármibe beledugta az ujját, abból tökéletes süti lett. de a lagzikat nem ezért szerettük a leginkább, hanem azért, mert a felnőttek nem tudtak ránk figyelni, így végre mindketten kedvenc elfoglaltságunknak hódolhattunk: én az evésnek, angi meg a kólaivásnak. (az meg csak hab volt a tortán, hogy zsuzsitól ilyenkor meg lehetett szabadulni, mert ő túl kicsi volt, így nem engedték a lagziba.)

otthon sosem engedték, hogy eleget egyek. a negyedik réntott csirkecomb után egyszerűen nem adtak többet. hamar rájöttem, hogy rájuk kell hagyni, aztán ha mindenki befejezte és eltűntek, bementem a spájzba, leültem a padlásra vezető létrára, és megettem a maradékot. angélának meg kólát nem adtak soha, mert már egy csepp kólától is vérezni kezdett az orra, így nem is volt otthon soha kóla. a lagziban végre mindezen korlátoktól megszabadulva én sorra jártam az asztalokat, megettem minden maradékot, különös figyelmet fordítva kedvencemre, a töltött káposztára, angi pedig beült egy sarokba és itta egymás után a pepsiket. ezeknek a lagziknak mindig ugyanaz lett a vége, álltunk hajnalban a fürdőkád fölött, én hánytam, anginak meg vérzett az orra.

mártival két hete találkoztam, nem hittem a szememnek, amikor jött szembe, megörgedett, a fiai húszont túl vannak már. és csak annyit tudtam neki mondani, hogy nagyot hánytam a lagzid után.