érdekes módon soha semmi kivetnivalót nem találtam abban, hogy a kockaház szűk pincéjében működő tejleadót csarnoknak hívták. abban azonban egészen biztos voltam, hogy azért Ilonka a tejes asszony, mert egyszerűen nem találtak mást a faluban, aki befért volna oda. én már négyévesen behúztam a nyakam, amikor beléptem, mert féltem, hogy beverem a fejem. a tejet zománcozott kancsóba fejték, aztán átszűrték egy pelenkán, felforralták, majd lehetett inni. menőbb volt persze odatartani a bögrét közvetlenül a tehén tőgye alá, de én erről hamar leszoktam, mert mindig befolyt a cipőmbe a trágyalé, és amit a trágyalé egyszer megtámad, az már menthetetlen. mama nem tartott tehenet, mert ő annál már felvilágosultabbnak gondolta magát (persze nem volt az, vasárnap el kellett menni az udvar végébe teregetni, nehogy meglássák a szomszédok, hogy dolgozunk.) így az udvari tehéntartást mama mostohaanyja, a kénytelen-kelletlen megtűrt jolán mami biztosította nálunk, egészen addig, amíg úgy nem döntött hogy nincs már kedve terelgetni a teheneket, túladott rajtuk, és attól kezdve egész nap a tornácon álldogált és mindenkitől megkérdezte, hogy ugyan mi az isten lova faszát csinál már megint. de amíg volt tej, addig hordtuk a csarnokba, és Ilonka, aki végtelenül unta ezt a munkát, azzal szórakoztatta magát, hogy leültetett minket, megvárta amíg sokan összegyűlnek, és akkor ott, mindenki előtt el kellett énekelni a csúnya dalt. amit annyira szégyelltem, hogy nem is emlékszem rá, pedig ha sok jó tulajdonségom nincs is leglább az, hogy tényleg mindenre emlékszem. ennek azonban csak az utolsó sora maradt meg bennem, amit mindig szemlesütve motyogtam az orrom alá: marína, marína szét a lábakat, hadd csókoljam lábad között szőrős pinádat. a dalt az ózdi másodunokatestvéremtől, ancitól tanultuk. vele 15 éves koromban találkoztam utoljára, amikor jöttek, hogy elvigyék jolán mamit az otthonba, és én egész végig csak azon gondolkodtam, hogy vajon ancinak kiskorunkban is ilyen durva tájszólása volt-e.