Isten tudja hányadik albérlet volt, de tökéletesnek tűnt, csak úgy, mint a tavaszi időjárás, ám pár nap alatt kiderült, hogy a szemben lévő, iszonyatosan lepusztult állapotban lévő, valaha fényesebb borsodi napokat látott Kós Károly házban lakó arctalan alkoholista bezavar. Az alkoholista a fénytelen padlástérben lakott nejével, és bár sose láttam, hangját mindennap hallottam, legalábbis azt a két szót, amit ordibálva, rendszeresen megosztott az általa gyűlölt világgal: „genyó, szopó”. Ebben a sorrendben. Reggel rendszeresen arra ébredtem, hogy „genyó, szopó”, és este, mikor az alkohol még jobban dolgozott egyre hangosabb, és egyre sűrűbb genyók és szopók között aludtam el. Genyó, ahogy elneveztem kábé mindennap részeg volt, és miután genyózás tekintetében meglehetősen megbízhatónak tűnt, egy idő után vendégeket hívtam, akik esténként döbbenten hallgatták a két szóból álló, hangos előadást, majd jót röhögtek. Egy idő után azonban kifogytam a vendégekből, és egyre inkább agyamra ment a genyó, szopó. Lassan már semmmi más nem foglalkoztatott, csak hogy meglássam végre, hogy néz ki, és kussoljon már be. És akkor, egy napsütéses, genyós-szopós reggelen kivettem a hűtöből a tojástartót, és kisétáltam az erkélyre. Lassan, álmosan megdobáltam a Kós-ház padlásának ablakait, a tojások tompán szétterültek az üvegen, és lomhán csúsztak lefelé, az egyik pedig a nyitott erkályajtón át berepült a szobába. Néhány másodperc döbbent csend után megjelent az erkélyen Genyó, akit nem csoda, hogy sosem láttam, hiszen állni is alig tudott, de nem nézett rám, aki ott álltam vele szemben, hanem felfelé nézett, pedig nem lakott felette senki csak az isten, és elordította magát az ég felé: genyó, szopó.