legjobban a lagzikat szerettük, több okból is. egyrészt koszorúslánynak lenni 4-5 évesen igen menő volt, megkaptuk a kis fehér kötényt és vonultunk a menyasszony mellett. másrészt mama keze alól olyan tökéletes, kerek torták kerültek ki, hogy ma sem értem, hogy lehet egy csokimáz ennyire repedésmentesen kemény, mindezt csak úgy mellékesen, félkézzel. bármibe beledugta az ujját, abból tökéletes süti lett. de a lagzikat nem ezért szerettük a leginkább, hanem azért, mert a felnőttek nem tudtak ránk figyelni, így végre mindketten kedvenc elfoglaltságunknak hódolhattunk: én az evésnek, angi meg a kólaivásnak. (az meg csak hab volt a tortán, hogy zsuzsitól ilyenkor meg lehetett szabadulni, mert ő túl kicsi volt, így nem engedték a lagziba.)

otthon sosem engedték, hogy eleget egyek. a negyedik réntott csirkecomb után egyszerűen nem adtak többet. hamar rájöttem, hogy rájuk kell hagyni, aztán ha mindenki befejezte és eltűntek, bementem a spájzba, leültem a padlásra vezető létrára, és megettem a maradékot. angélának meg kólát nem adtak soha, mert már egy csepp kólától is vérezni kezdett az orra, így nem is volt otthon soha kóla. a lagziban végre mindezen korlátoktól megszabadulva én sorra jártam az asztalokat, megettem minden maradékot, különös figyelmet fordítva kedvencemre, a töltött káposztára, angi pedig beült egy sarokba és itta egymás után a pepsiket. ezeknek a lagziknak mindig ugyanaz lett a vége, álltunk hajnalban a fürdőkád fölött, én hánytam, anginak meg vérzett az orra.

mártival két hete találkoztam, nem hittem a szememnek, amikor jött szembe, megörgedett, a fiai húszont túl vannak már. és csak annyit tudtam neki mondani, hogy nagyot hánytam a lagzid után.

hogy az anyám nem teljesen normális, azt mindig is sejtettem, amikor azonban a kilencedik születésnapomon hazaállított egy nejlonzacskóval, teljesen megbizonyosodtam ebben. a szatyorból egy kurva nagy fehér nyulat húzott elő, és majd elolvadt, úgy vigyorgott hozzá. végtelenül örült a nyúlnak, és remek ajándéknak tartotta egy kilencéves számára, és egyáltalán nem zavarta, hogy albérletben laktunk egy padlásszobában, hogy az istenbe tarthatnánk itt nyulat? a nyúl persze maradt, és onnantól az élet abból állt, hogy a főbérlő elől dugdostunk egy rohadt nagy állatot. korábban egyszer már egy macskát is beszerzett, aminek egy teljes év alatt sem bírta megtanítani, hogyan legyen szobatiszta (persze nekem sem tanított meg soha semmit) a macska mindig összeszarta a lakást, így végül megváltunk tőle. egyáltalán nem sajnáltam.
a nyúl egy kicsit más volt, azt egy kicsit megszerettem, mert legalább vicces volt, egy nyári napon azonban az anyám előadta, hogy leugrott szegény az erkélyről és elszaladt, majdnem sírt hozzá. persze tudtam, hogy a főbérlő megtalálta és levágta, és akkor már kezdtem gyanítani, hogy valami nem stimmel velem, mert nem sajnáltam ezt sem egyáltalán. próbáltam kicsit bőgni, az ő kedvéért, de nem sikerült.
később rámtukmált egy hörcsögöt. mindenki kapott egyet, és nem értettem, a többiek mért örülnek neki. aztán egy putnoki nyaralásból hazatérve angi halkan közölte, hogy a hörcsögök valami betegségben elpusztultak, és eltemette őket a kertben, csinált nekik sírt meg minden. na hála istennek, - gondoltam. (azt azonban már nem tudom, hogy a fenébe kerültem vajon putnokra, valami tizedrangú nagynénihez, ahol egy huszadrangú fiú rokonom megpróbált rábeszélni, hogy fürödjünk meztelenül a tóban. sikerült neki. egyszer hídvégardóban is nyaraltam valami nagynéninél, oda sem tudom, hogy kerültem, de ott legalább megnyertem a távolugró versenyt. csak sajnos olyan messzire ugrottam, hogy szétvertem a fejem egy betonkerítésben.)
szóval angéla bőgött a hörcsögök miatt, és akkor már egészen biztos voltam benne, hogy érzelmileg nem stimmel velem valami, mert nem sajnáltam ezt sem egyáltalán, de azért úgy csináltam, mint aki sajnálja, és rábeszéltem a gyászoló angélát, hogy ássuk ki a hörcsögöket. azt hazudtam látni akarom őket, utoljára.

anyám utolsó próbálkozása egy kecske volt. előkotort a padlásról valami bazi nagy, sárga lakk övet és azt tette a nyakába, mindenki hülyének nézte, hogy nyakörve van a kecskének. néha elvitte sétálni is. volt, hogy arra ébredtem, hogy a kecske ott fekszik mellettem a szőnyegen, mert persze bejöhetett a lakásba is, néha benézett a konyhába, megette, amit lehetett aztán kiment. egészen addig, amíg a húgom hisztérikus rohamot nem kapott, mert a kecske megette az érettségi téteteit.

érdekes módon soha semmi kivetnivalót nem találtam abban, hogy a kockaház szűk pincéjében működő tejleadót csarnoknak hívták. abban azonban egészen biztos voltam, hogy azért Ilonka a tejes asszony, mert egyszerűen nem találtak mást a faluban, aki befért volna oda. én már négyévesen behúztam a nyakam, amikor beléptem, mert féltem, hogy beverem a fejem. a tejet zománcozott kancsóba fejték, aztán átszűrték egy pelenkán, felforralták, majd lehetett inni. menőbb volt persze odatartani a bögrét közvetlenül a tehén tőgye alá, de én erről hamar leszoktam, mert mindig befolyt a cipőmbe a trágyalé, és amit a trágyalé egyszer megtámad, az már menthetetlen. mama nem tartott tehenet, mert ő annál már felvilágosultabbnak gondolta magát (persze nem volt az, vasárnap el kellett menni az udvar végébe teregetni, nehogy meglássák a szomszédok, hogy dolgozunk.) így az udvari tehéntartást mama mostohaanyja, a kénytelen-kelletlen megtűrt jolán mami biztosította nálunk, egészen addig, amíg úgy nem döntött hogy nincs már kedve terelgetni a teheneket, túladott rajtuk, és attól kezdve egész nap a tornácon álldogált és mindenkitől megkérdezte, hogy ugyan mi az isten lova faszát csinál már megint. de amíg volt tej, addig hordtuk a csarnokba, és Ilonka, aki végtelenül unta ezt a munkát, azzal szórakoztatta magát, hogy leültetett minket, megvárta amíg sokan összegyűlnek, és akkor ott, mindenki előtt el kellett énekelni a csúnya dalt. amit annyira szégyelltem, hogy nem is emlékszem rá, pedig ha sok jó tulajdonségom nincs is leglább az, hogy tényleg mindenre emlékszem. ennek azonban csak az utolsó sora maradt meg bennem, amit mindig szemlesütve motyogtam az orrom alá: marína, marína szét a lábakat, hadd csókoljam lábad között szőrős pinádat. a dalt az ózdi másodunokatestvéremtől, ancitól tanultuk. vele 15 éves koromban találkoztam utoljára, amikor jöttek, hogy elvigyék jolán mamit az otthonba, és én egész végig csak azon gondolkodtam, hogy vajon ancinak kiskorunkban is ilyen durva tájszólása volt-e.

az orvos szerint a világ

"egy ilyen fiatal nő, aki szép szerelmi kapcsolatban él, mi másra is vágyhatna, mint hogy szüljön még egy, két, három gyereket? én a helyükben nem haloganám, menjen szépen haza, bújjanak össze a férjével, és csináljanak gyorsan gyereket."
köszönöm doktor úr, hogy megmentette az életemet.

forradalom

emlékszem, nagyon meleg volt, fűteni sem kellett, ami ritka ilyenkor. álltam, hátamat a kályha csempéjének támasztva, jól esett a hideg.
- csak annyit mondtam, hogy menjenek haza, - mondta vidáman, mire szóhoz sem jutottam.
- atya isten! nem mondhattad ezt.
- udvarias voltam, nem voltam durva. csak szépen megkértem őket, hogy menjenek haza. ha eddig megvoltunk nélkülük, eztán is megleszünk.
- te azt nem éred meg soha!
de ő csak állt, mosolyogva könyökölt ki az ablakon, a börtönt kinyitották, özönlöttek ki a rabok.
hát ezért kellett onnan eljöttünk. de végül megérte. 91-ben halt meg.


amikor már lőni kezdtek, nagyapám elindult nyíregyházáról budapestre, hogy hazahozza a lányát, aki másfél éves kora óta a pethő intézetben volt polio miatt. a kiürült intézetben azonban senkit sem talált, így tovább rótta a város, végül egy kórházban akadt rá a két és fél éves gyerekére, személyzet a kórházban is alig volt, így a gyerekek kezét kikötötték az ágyhoz, hogy meg ne szökjenek. elindult vele haza, de nem jutott csak vácig, szerencséjére eszébe jutott, hogy lakik ott egy rokon. nagyapámat a fáradságtól hamar elnyomta az álom, és a rokon, akinek amúgy is égnek állt a haja a ténytől, hogy szerencsétlen poliós gyerek nincsen megkeresztelve, kicsempészte a nagynénémet a lakásból és elfutott vele a templomba, ahol a bizonytalan helyzetre való tekintettel azonnal meg is keresztelték.
húsz év múlva a nagynéném házasodott volna, de a vőlegény családja ragaszkodott az egyházi esküvőhöz. mit volt mit tenni, a nagynéném, aki nem szeretett volna rosszban lenni leendő anyósával, rááltt a dologra. az esküvőt elhalasztották, hónapokig járt a paphoz, ismerkedett a bibliával, majd megkeresztelkedett.
az esküvőre a váci templomban került sor, lévén a vőlegény nógrádi, de hát ott ugye nincs egy valamire való katolikus templom, mégiscsak csinosabb a váci. az esküvőre érkeztek a rokonok, köztük az 56-ban szállást adó váci néni is, aki könnyek között omlott nagynéném nyakába: juditkám! milyen gynyörű, hogy ugyanott lesz az esküvőd, ahol gyermekként megkereszteltek!

egyetlen bejegyzést töröltem eddig erről a blogról a legelsőt.
a sors röhögnivalóan furcsa fintora, hogy annak a bejegyzésnek volt a legnagyobb hatása az egész életemre.
de már nincs meg, nem is tudom hogy szólt pontosan.

hírek a városból:

- a metróban bemondják, hogy nem lehet kéregetni, teljesen kész voltam (a metrókocsiban és az állomáson tilos kéregetni, ha nem utazik, hagyja el a metró területét!, mondjuk ez legalább némileg magyarosabb, mint a villamos esetenként hirtelen fékezésre kényszerülhet kezdetű körmondat. azt mondjuk még mindig nem tudják bemondani, hogy kérjük álljanak a jobb oldalra, de mindegy)

- a moszkva téren kettő, azaz kettő darab asszonyt is láttam, aki bugyogót vásárolt egy harmadik asszonytól a villamos megállóban egy sporttáskából. ilyet esküszöm nem láttam egyszer sem az elmúlt kilenc évben, soha nem értettem mért nem tűnnek el onnan a terítőárusok, hát ezért.

- pont kilenc éve lakom budapesten, ezzel bp hivatalosan is megelőzte a sorban az össszes többi város, nyolc és felet laktam balassagyarmaton, négyet egerben, hatot győrben és négyet miskolcon (na meg egy felet madridban). így hát most már azt hiszem budapesti lettem.

- viszont sajnos budapesten még mindig nem lehet normálisan vásárolni, ha úgy indulok el, hogy most aztán elköltöm a pénzem, akkor sem. nagyon nagyon nehezen találtam egy viszonylag érdekes nadrágot, kértem belőle méretet, miután még fél óra múlva sem hozták, és az eladó lányok az ablakon kibámulva beszélgettek, kisétáltam a boltból.

jövőképek

(kb) 3 éves kislány a metrón: már csak hármat kell aludni, és megyek egerbe!
utas a metrón: igen? de jó neked.
3 éves kislány: igen. és nem azért megyek, mert meg akarnak tőlem szabadulni a szüleim.
utas: nem? és testvéred van?
3 éves kislány: igen.
utas: és hány éves?
3 éves kislány: nem tudom.
utas: és azt tudod már, hogy mi leszel, ha nagy leszel?
3 éves kislány: angelina jolie.

(egy másik kb) 3 éves kislány a szamos cukrászdában: mikor megyünk már?
anyuka: mindjárt. apa azt mondta mindjárt itt van.
3 éves kislány (egy bazi nagy fekete terepjáróra mutatva): ott van apa volvója.
anyuka: nem, az nem apa volvója. apa ma a minivel ment.